Gyakran hallani arról, hogy a digitális tevékenység is nagymértékben hozzájárul a globális felmelegedéshez. Elhangoznak időnként számok is azzal összefüggésben, hogy vajon egy megabájtnyi adat hány kilogramm légkörbe engedett szén-dioxidnak felel meg. Két kérdést érdemes ilyenkor feltenni magunknak: vajon igaz-e ez a szám, illetve hogy amennyiben az a megabájt nem lenne ott, akkor vajon a digitális kapcsolatot helyettesítő megoldás nem lenne-e környezetszennyezőbb?

„Egy félórás Netflix streamelés megfelel 1,6 kg CO2 kibocsátásnak” állította több, nemzetközileg elismert újság tavaly egy „Shift Project” nevű agytröszt számításaira hivatkozva. Mintha több mint hat kilométert autóznánk.

Az első kérdésünk: vajon valós-e az érték? Nincs itt valami tévedés?

Ahhoz, hogy cáfolni vagy megerősíteni tudjuk, ismerni kellene a számítás metódusát, majd azt sorban leellenőrizve haladni végig a pontokon. Szerencsére ma már annyian publikálnak szakértői blogokon és híroldalakon, hogy nem kell mindenkinek maga elvégezni ezt a munkát. Az IEA, a Nemzetközi Energia Ügynökség kiszámolta, hogy a fenti állítás 30–60-szorosa a valós értéknek. Ez az oldal pedig nagyon részletesen bemutatta, hogy az eredeti számítás hol becsüli alul vagy felül az egyes szereplők fogyasztását, és helyette megbecsülte, a Shift Project metódusa alapján mennyi lenne a környezetterhelés. Nem a valós, hiszen itt nem beszélhetünk egyetlen, valós terhelésről: olyan sok eszközön megy keresztül az adat, amik fogyasztását nem ismerjük, és magát a tartalmat is olyan átláthatatlan méretű cégrendszer állítja elő és továbbítja, amik pontos lábnyomát nehéz megbecsülni. Ráadásul maguk az eszközök gyártása is környezetterhelő folyamat — vannak olyan számítások, amik számolnak ezzel, vannak, amik nem.

Egyszerű hírfogyasztóként azonban egyszerűsíthetünk is. Tegyük fel, hogy napi egy órát nézzük a Netflixet – ami nem irreális a mai világban –, így pedig havonta az eredeti becslés szerint körülbelül 100 kg CO2 kibocsátásért felelünk, vagyis évente több, mintegy tonna kerül a levegőbe emiatt. Mivel a tényleges fogyasztás nem széndioxidban történik, hanem áramban, kWh-ban, ezt erre át kell számolni, hogy lássunk ennek a pénzügyi vonzatát. Mert amikor kiszámolták a CO2 értéket, akkor pont fordítva számoltak, hiszen pl. egy napelemmel meghajtott szerverparknak a folyamatos kibocsátása éppen nulla, ha azonban szénnel állítjuk elő az áramot, akkor ez korántsem mondható el. Az elterjedt átváltószám:

0,429 kg CO2 = 1 kWh.

Ez azt jelentené, hogy egy óra Netflix-ezés közel 8 kWh-át fogyasztana. Nézzük a kalkulációt: Európában az átlagos áram költség 0,21 euró / Kwh (itthon ennél valamivel kevesebb), az Egyesült Államokban átlagosan 0,12 dollár. A nagykereskedelmi árak folyamatosan változnak, de átlagosan 0,04 és 0,05 dollár körül állnak meg. Ha azt feltételezzük, hogy a nagyfogyasztók (Netflix és internetszolgáltatók) 0,08 dollárt fizetnek, akkor ők együttesen óránként közel 200 forintot költenek, csak az áramra, egy óra Netflix-nézés alatt. Ha tehát napi egy órát nézünk,  akkor ez havonta 6.000 forint és már ez az összeg több, mint amit a mi mintafelhasználónk nettó (hiszen az ÁFA-t az állam kapja meg) fizet havonta a Netflix-ért és az internet-előfizetésért (amit egyébként minden másra is használ).

Annak ellenére, hogy az eredeti kalkuláció számolt például a saját eszközünk (tablet, okostelefon stb.) fogyasztásával is, ami azonban a 8 kWh-nak nagyon kis töredéke lehet, az általunk felvázolt egyszerűsítés azonnal rávilágít, hogy nagyon nehezen elképzelhető az eredeti állítás, miszerint „Egy félórás Netflix streamelés megfelel 1,6 kg CO2 kibocsátásnak”.

A másik kérdés, amit érdemes feltenni, és ami a bevezetőben említettünk: vajon a digitális kapcsolatot helyettesítő megoldás nem lenne-e környezetszennyezőbb?

A digitális kommunikáció, legyen az videós tartalom streamelés, videókonferencia, e-mail, chat vagy bármi más hasonló tevékenység, sokszor jobban óvja a Földünket, mint ennek alternatívája. Ha elmegyünk moziba – már amennyiben ezt tekintjük alternatívának egy Netflixen elérhető tartalom megtekintésével szemben -, akkor ennek mindenképpen nagyobb az ökológiai lábnyoma, akkor is, ha villamossal megyünk. A tárgyalásokról, megbeszélésekről nem is beszélve, akkor sem, ha a saját városunkon belül tesszük meg. Mert lássuk be, a legtöbb esetben autóval megyünk, vagy ha messzebbre kell eljutni, akkor repülőgéppel.

Sokan azt gondolják, hogy a sávszélesség növelésével, így az átvitt adatmennyiségek, megnövekedett bitráták miatt majd a terhelés is lineárisan nő a jövőben. Ennek azonban nincs sok alapja: az adatátvitelnél az optikai üvegszálak értelemszerűen nem fogyasztanak áramot, illetve kapcsolóeszközök (routerek, switchek és médiakonverterek) fogyasztása gyakorlatilag nem változik. Ma egy gigabites eszköz épp annyit fogyaszt, mint egy 100 Mbit-es eszköz tíz évvel ezelőtt. Az adatközpontok fogyasztása ugyan lassan kúszik felfelé, de messze nem olyan gyorsan, mint a forgalom, ráadásul az adatközpontok zöldenergia-felhasználása trenddé vált a nagyobb szolgáltatók esetében. Egy nagyobb képernyő nyilván többet fogyaszt, mint egy kisebb képernyő (ugyanazzal a technológiával készült panelek esetén), illetve a mobilhálózatok fogyasztása valamelyest növekszik.

Senki nem szeret egész nap egy számítógép előtt ülni, és használni a hálózatot. Azonban fontos észrevenni, hogy ennek a környezetterhelése nem feltétlenül kiemelkedően magas, illetve legtöbbször nem magasabb, mintha ugyanazt a feladatot offline végeznénk el. Sokkal fontosabb lenne, hogy a teljes hálózati rendszer zöld energiával működjön, és ebben az esetben sokkal inkább aggódhatunk azokon a tevékenységünkön, amik ezen kívül esnek. Hiszen csak a testhőnkkel is melegítjük a bolygót, nyilvánvaló, hogy nem tudunk nem megterhelőek lenni a Föld számára. A kérdés inkább az, hogy mennyit pazarlunk, és milyen folyamatokat tudnánk racionalizálni, úgy, hogy végül mindenkinek jobb legyen.