Franciaországban meglépték: szeptembertől tilos lesz mobiltelefont használni az iskolákban a diákoknak. Miközben a lépés megold bizonyos problémákat, lehet, hogy újakat hív életre.

Egy biztos: a mobiltelefonok létrehozásánál az alkotók nem gondoltak a gyerekekre. Nem volt terv, hogy ők hogyan és mire használják majd, mikor szabad nyomogatniuk, mikor nem, senki nem próbálta mederben tartani ezt a folyamatot. De igaz ez minden kütyüre, amit nem lehet kapni egy játékboltban, sőt magára az internetről is ugyanezt mondhatjuk. Nem gyerekeknek készült, és kicsit zavarba is jöttek a felnőttek, amikor ők kérték el a távirányítót és annak digitális megfelelőit.

Az iskolákban az okostelefonok káros hatása ismert: eltereli a gyerekek figyelmét – különösen ha óra közben is használják -, leépíti az “élő” szociális kapcsolatokat a szünetekben, függőséghez hasonlító tüneteket okoz a megvonásuk, és lehetőséget adnak a diákoknak, hogy egymást úgy terrorizálják, hogy a külvilág ebből semmit nem lát. Lesből készült fotók, videók, ezek megosztása, és máris elérték, hogy egy társuk úgy érezze, pokollá vált az élete.

Logikusnak tűnik, hogy ezeket egy huszárvágással megszüntessük, és betiltsuk az iskolákban a készülékek használatát. Az ötlet megosztja a népességet, a támogatók jellemzően szülők, az ellenzők jellemzően diákok.

És nem egyszerű véleményt formálni. Hiszen a lépés ellen szól, hogy a döntés meghozói gyermekkorukban még mobiltelefont sem nagyon láttak, nemhogy okostelefont. Nem tudják, milyen egy maihoz hasonló technológiai környezetben felnőni, és mit jelent az, amikor ezt elzárják előlünk. Egy biztos: az eredmény nem ugyanaz lesz, mint a mi gyerekkorunkban, az időt nem lehet visszaforgatni.

Másrészt az internethez, információhoz való kapcsolódás lassan emberi jog lesz. Akár csak egy fél napra is megfosztani valakit a megszokott kommunikációs csatornáitól, úgy tűnhet a diákok számára, mintha megnyirbálták volna a jogaikat. Nem beszélve arról, hogy mi magunk is rengeteg fájlunkhoz jutunk hozzá a készülék révén: ha a dolgozat előtt egy diák gyorsan megnézne egy Wikipedia oldalt, hogy a tudását kiegészítse, vagy újra belenézne a digitális jegyzetébe, vajon joga van hozzá, vagy nincs?

Harmadrészt az okostelefon a tanulást is segítheti. És míg alapból nevetve legyintünk erre az érvre, mondván mutasson valaki egyetlen gyereket, aki szünetben az órán hallottakhoz keres kiegészítő információkat, valójában tényleg a küszöbén állunk egy digitális iskolareformnak. A tech-vállalatok kifejezetten tanároknak és diákoknak szánt appokat, lehetőségeket kínálnak, diák-tabletekkel, és az ezek felett könnyedén diszponáló tanárral könnyebb az információk megosztása, a dolgozat, és a kreatív tanulás is. Egy ilyen óra után egy okoseszköz-tiltás középkorian hat.

Miközben olvashatunk diákok által készített ellenző esszéket, ahogy egyszerűsített, kissé elnagyolt pro és kontra érveket a weben, találni egy nagyon értelmes és előremutató vitát is a Guardianon. Anne Longfield, Anglia gyermekügyi ombudsmanja és Carolyn Roberts, egy dél-londoni iskola vezetője próbál egyezségre jutni. Míg előbbi támogatja, utóbbi ellenzi a tiltást.

Anne Longfield leszögezi, hogy nincs az internet vagy az okostelefon ellen, csodálatos eszközök ezek a gyermekek kezében, tehát nem tiltani kell, hanem lecsökkenteni az előttük eltöltött idejüket. Ezt megtehetik az iskolák, egy kapukon belüli tiltással, a gyerekek pedig bizonyos esetekben arról számolnak be, egészen másként néznek a saját napjukra mobil nélkül. Az iskolavezető azonban azzal válaszol, hogy a gyerekek pontosan tudják, mikor szemtelenség a mobilunkat nézni, és meg tudják tanulni, hogyan használják megfelelően a készüléket, amennyiben jó példát mutatnak nekik. A pedagógusok minden nap megpróbálják kitalálni, mit tehetnek az ügyért, és hogyan nevelhetik felelős használatra a diákokat, egy felülről jövő “majd én megmondom, mit kell tenni” típusú tiltás nem a kellő érzékenységgel kezeli a problémát. Nem tudni azt sem, hogy az egész napos tiltás után otthon mennyire vetik rá magukat a netre, és szűnik meg az otthoni szociális életük.

Egy biztos, a probléma nem kezelhető könnyen. Egy túlzónak ható lépés az eddigi “jöjjön, aminek jönnie kell” hozzálláshoz képest ellenállást, a magatartásban való eltolódást eredményezhet, és látható, hogy még a pedagógusok is csak találgatják, mi lehet a következmény. Az azonban biztos, hogy tenni kell valamit, ki kell találni, hogy a technológiai találmányaink, amiket magunknak készítettünk, mivé válnak egy gyerekek kezében, akik esetleg egészen mást látnak benne, mint mi.