Kétrészes poszttal mutatjuk be, mit érdemes tudni az adathálózatról mindenkinek, akit ezidáig csak érintőlegesen érdekelt a téma. A leggyakoribb tévedések, félreértések felgöngyölítése során ma annak járunk utána, milyen garanciákat nyújt a szolgáltató, és hogy mikor járunk a legjobban, ha a vállalatunk számára keresünk optimális megoldást.

Talán a legismertebb adathálózati paraméter a sávszélesség. Ez határozza meg egy kapcsolat „gyorsaságát”, pontosabban azt, mennyi adatot tudunk küldeni „A” pontból „B” pontba másodpercenként. De mit is jelent az, hogy „garantált sávszélesség”? Azt, hogy minden pillanatban ezt a sávszélességet biztosítja a szolgáltató? A válasz: nem – és az ilyesfajta tévedések miatt sok probléma adódhat a vállalatoknál.

Minőségi paraméterek

A sávszélesség mellett a legfontosabb paraméter a rendelkezésre állás, vagyis az, hogy a vizsgált időszaknak (jellemzően az évnek vagy hónapnak) hány százalékában vállalja a szolgáltató a kapcsolat névleges sávszélességét. Ez egy nem DSL-jellegű kapcsolatnál jellemzően 99,5%. Na, de itt van a csavar! Milyen időtávban mérjük a 99,5%-ot? Magyarországon ezt általában éves szinten vállalják, ami nem mondható túl jónak. Miért is? Mert az éves 99,5% azt jelenti, hogy évente 43,8 óra lehet a kiesés (mivel egy évben 8.760 óra van), ami közel két teljes napnak felel meg. Ezt a kiesést akár egyben is elszenvedhetjük, ami nagyon nem tesz jót a prodiktivitásunknak. Ehhez képest a 99,5%-os havi rendelkezésre állás egyben maximum 3,6 óra kiesést jelent (30 nappal számolva) a vizsgált időtávban, ami már sokkal jobb! De mi történik, ha minden hónapban ennyi a kiesés? Egy év alatt összesen természetesen ugyanannyi lehetne a „kieső” órák száma, és utóbbi esetben sokkal egyenletesebb lenne ennek az eloszlása, mert még négyórás kiesés sem lehetne egyhuzamban. Ugyanakkor meg rendkívül valószínűtlen, hogy minden hónapban kiesés lenne.

A minőségi paramétereket szokták (hibásan) SLA-knak is nevezni. Az SLA rövidítés azonban a Service Level Agreementre vonatkozik, vagyis magát a megállapodást takarja, nem a paramétereket, amelyek a megállapodás részei csupán.

Ehhez pár fontos kiegészítést érdemes tenni:

• Az éves 99,5%-os rendelkezésre állást a szolgáltatók ki szokták egészíteni hibaelhárítási idővel, ami jellemzően – kritikus alkalmazások esetén – 8 óra, vagyis a hibát 8 órán belül ki kell javítani. Ez gyakorlatilag megfelel havi 99%-os rendelkezésre állásnak, hiszen egészen kivételes lenne, ha egy hónapon belül többször is előfordulna meghibásodás a hálózaton, egy menedzselt hálózat egyes elemei legfeljebb néhány évente állnak le a gyakorlat alapján.
• A magyar szolgáltatók tényleges minősége a legtöbb esetben ennél jobb. Az SLA-ban vállalt kötelmek tényleges átlépése ritkán fordul elő.
• Hogyan mérjük a rendelkezésre állást? Jellemzően a szolgáltatók az ügyféltől érkező bejelentés idejétől mérik. Ez a hozzállás nem korrekt, mivel ők maguk a hibát abban a pillanatban észlelik, amikor felmerül.
• Fő kérdés, hogy SLA-sértésnek mi a következménye. Ezek a szabályok általában a szolgáltatói ÁSzF-ben vannak leírva és minimális kötbért tartalmaznak. Van ezeknek visszatartó ereje? Aligha.

A rendelkezésre álláson kívül még alkalmaznak néhány minőségi paramétert, úgy mint késleltetés és csomagvesztés, de ezeknek manapság ritkán – inkább csak speciális felhasználás esetén – van jelentőségük, legalábbis belföldön és kontinensen belül. Interkontinentális viszonyban már fontossá válnak, mert egyes alkalmazások nem biztos, hogy kezelni tudják a késleltetést pl. Európa és a Távol-Kelet között.

Redundáns kapcsolat

Ha úgy gondoljuk, hogy nem elég a 99,5%-os rendelkezésre állás, legyen az havi vagy évi – mert annyira kritikus az az alkalmazás, ami fut a hálózaton -, akkor érdemes redundáns kapcsolatot biztosítani. Nagyon sok fajta redundancia képzelhető el, de a szemléltetés kedvéért, ha két 99,5%-os elérést biztosító végponti összeköttetés teljesen redundáns, akkor a rendelkezésre állás 99,9975%, vagyis éves szinten a kiesés átlagosan 13 perc lehet csak! A valóságban ezt nagyon nehéz elérni, mivel ez teljes fizikai és logikai függetlenséget feltételez minden egyes hálózatszakaszon.

A legfontosabb redundancia a vizsgált összefüggésben a fizikai, vagyis a nyomvonal-redundancia. Ez azt jelenti, hogy a két redundáns vonal sehol sem halad ugyanazon az infrastruktúrán, végig külön nyomvonalon fut, és különböző helyen érkezik mind az ügyfélhez, mind (ideális esetben) a két különböző szolgáltatóhoz. Mondanom sem kell, hogy ez a legtöbb esetben nemcsak duplázza a költségeket, hanem még drágább megoldás – mivel a második vonalat mindig drágább kiépíteni, mint az elsőt (ami nyilván az optimális nyomvonalat és szerződést feltételezi). Ezen felül fontos, hogy a nyomvonal-redundanciát szükséges kombinálni eszköz-redundanciával, ami ezen a területen is duplázza a költséget. Aki igazán odafigyel, az eszközök esetében nem két ugyanolyan szériából származó eszközt tesz egymás mellé, hanem más gyártók termékét vagy más szériából származó, más korú eszközöket. Ha egyszerre kell ugyanis cserélni a hiba miatt ezeket a hardvereket, akkor a redundancia gyakorlati értelme nulla.

Menedzselt adathálózatok

Ahhoz, hogy a paramétereket mérni lehessen, a hálózatot – konkrétan a hálózatban lévő szolgáltatói végberendezéseket – folyamatosan felügyelni, menedzselni szükséges. Ezen túl a végberendezéseket is így lehet távolból átkonfigurálni vagy új SW verziókat feltelepíteni. Ma már minden nagyobb szervezet hálózata menedzselt, ellentétben azzal, amit magánemberként otthon használunk. Mint tudjuk, ha otthon hibát észlelünk, betelefonálunk, és vagy jönnek, vagy nem.

A menedzselt adathálózat kiemelten fontos, ha nagyobb a szervezet, és több telephellyel rendelkezik, netán külön adatközponttal is. Ilyenkor a menedzselés alapfeladata annak vezérlése, hogy mely felhasználó mely szervereket illetve applikációkat érhet el. Mivel az elérés minden esetben IP címekkel, IP adatcsomagokkal valósul meg, az alapvető szolgáltatást IP szolgáltatásnak hívjuk. Itt alapvetően kétfajta megoldást különböztetünk meg:

• A szolgáltató az adatösszeköttetést (fizikai és logikai) adja, de az IP szolgáltatást az ügyfél végzi. Ezt L2VPN-nek hívjuk, ahol az L2 a Layer 2-t jelenti, a hivatalos OSI rétegstruktúrája szerint (egyszerűen megfogalmazva ezen a rétegen működnek a bridge-ek és switch-ek). Ez feltételezi, hogy az ügyfél rendelkezik hálózati szakember gárdával, illetve biztosítja a rendszerben szükséges routereket. Ez elsősorban nagyobb cégekre jellemző.
• Ha a szolgáltató biztosítja a teljes hálózat menedzsmentet, beleértve a részletes IP szolgáltatásokat és ezek programozását is, akkor ezt L3VPN-nek hívjuk (a Layer 3-ban működnek például a routerek). Az ügyfélnek ilyenkor „csak” meg kell mondania, hogy ki mit érhet el és milyen feltételekkel, a többi a szolgáltató feladata, illetve ő biztosít minden eszközt hozzá. Ez a legelterjedtebb a piacon, és ilyenkor nem szükséges az ügyfélnek hálózati szakembert biztosítani.

Összefoglalva, nagyon sok mindenre érdemes és szükséges figyelni, főleg akkor, ha több telephellyel rendelkezünk. Az első posztban megismerkedtünk az olyan kifejezésekkel, amikkel gyakran hallunk dobálózni másokat, így megtudtuk, mi a bérelt vonali internet jellemzője, miért nem mindegy az utolsó mérföld, most pedig abba kaptunk betekintést, mi számít jó, és a cégünk számára fontos minőségi paraméterekkel bíró elérésnek. Ragaszkodjunk hozzá, hogy elérjük azt, amire a kínálatból szükségünk van.