Az utóbbi években a szándékos internetleállások száma a világban drámaian megnőtt. Általában tüntetések, zavargások idején tapasztalni, hogy a kormányok így akarják megállítani a szabad információáramlást, esetleg katonai beavatkozások idején teszik lehetetlenné a kommunikációt, ahogy például Egyiptomban tették néhány hónapja. Irakban olyan banális okból állították le néhány órára a netelérést, hogy a diákok ne tudjanak csalni a vizsgán.

A probléma globális, és egyre nagyobb méreteket ölt. Miközben az internetelérés egyértelműen az információhoz való joggal egyenértékű, és erőszakos elvétele emberi jogokat is sérthet, addig a Software Freedom Law Center felmérése szerint míg 2015-ben 14, 2016-ban 31 leállítás történt világszerte, tavaly már 70 ilyen esetről tudnak. 2018-ban pedig, néhány hónap alatt több mint 40-szer esett meg hasonló.

A forgatókönyv a következő: a kormány utasítja a telekommunikációs szolgáltatókat arra, hogy egy adott régióban egy adott ideig ne legyen internetszolgáltatás, vagy az olyan lassú legyen, ami használhatatlan. A szolgáltatóknak általában kevés, vagy épp semmilyen lehetőségük nincs az ellenállásra, időnként adnak indoklást a leállással kapcsolatban a felhasználók felé, de leginkább nem. Íme a szolgáltatók átláthatósági sorrendje ebből a szempontból:

Sok esetben teljes hallgatás követi az ilyen eseteket. Egy adott kormányzat ugyanis azért nem indokol, mert épp a tájékoztatással, átláthatóan működő rendszerrel ellenkező célt követ – épp ezért kapcsolta le a netet -, a szolgáltató pedig azért hallgat, mert szerződésben vállalt kötelességet sok millió ember felé, hogy nem tesz olyat, amire épp készül. Ellenkezőleg, havi összegért biztosítja a kapcsolatot.

Az internetes leállásoknak közös jellemzője, hogy épp akkor és ott történnek, ahol az internetre leginkább szükség lenne az emberek tömegeinek. Akár életek is múlhatnak rajta olyankor, amikor katonai akcióknál nem képesek segítséget hívni. Képzeljük el, hogy körülöttünk órási a felfordulás, olyan események történnek, amiket korábban elképzelni sem tudtunk, és az egyetlen lehetőségünk, hogy megtudjuk, mi folyik körülöttünk, megszakad.

Amikor a Facebook-on nemrég néhány órára Magyarországon is megszűnt a posztolási lehetőség asztali rendszereken, máris cikkezni kezdtek róla a lapok, mert pánikhangulat tört ki. Képzeljük el, hogy ha az USA döntene úgy, hogy megnyomja a kill switch-et, vagyis az internetet leállító képzeletbeli gombot, akkor a Facebook sem működne az egész világon, és a Google-ben sem kereshetnénk rá, mi történt a Facebook-kal. Ez már önmagában kimeríti sokaknak a “nincs internet” fogalmát.

(Egy másik felmérésben azt vizsgálták, melyik országot mennyire viselné meg egy globális netleállás. Kína nyert, méghozzá toronymagasan.)

A jó hír, hogy van lehetősége a szolgáltatóknak, hogy harcoljanak. Noha a kormányoknak törvényi lehetősége, hogy nemzetbiztonsági okokból leállítsák a netelérést bizonyos esetekben, és a nemzetbiztonsági veszély elbírálása nem a telkócégek dolga (Egyiptomban pedig börtön járhat az alkalmazottaknak az ellenállásért), ettől függetlenül még tárgyalhatnak a kormányokkal a problémáról. Négy szolgáltató, a Moov, Azur, Télécel, és Orange képes volt elérni 2014-ben a közép-afrikai köztársaság SMS-leállításának bojkottját.

A kérdés nélküli beleegyezéssel, de főleg a hallgatással a szolgáltatók az elnyomók oldalára állnak – állítja az Internet Without Borders elnöke, Julie Owono.

A cikkben használt kép és több állítás az alábbi anyag és más, fent linkelt források felhasználásával készült.